Kincsesládikó

A kis ház

A témám körvonalazódásának kezdetén már tudtam, hogy a diplomatervem legfontosabb része a lakó-tér lesz, vagyis a ház, mint az ember téri leképeződése, "külvilágból kimetszett véges, biztonságos, belátható tér", ami "az első világ az emberi lény számára". (Gaston Bachelard) Születésünk pillanatától kapcsolatban állunk a mesterséges térrel, mint ahogy a szüleinkkel, családunkkal/gondviselőnkkel is. Ha terápiás és szelíd szemmel nézzük az ember második családja az otthon, a ház amiben él. Kezdetben a ház formálja a gyermek gondolkodását, identitását, hangulatait (már a kis csecsemők is érzékelik az otthon biztonságát, békéjét s azt is, hogyha nincsenek otthon) s ahogy növekszünk egyre erősödik a kölcsönös egymásra hatás. Jó esetben van otthonunk és állandó kapcsolatban vagyunk vele, ha nincs, vagy rossz érzések társulnak hozzá sérülhetünk fizikailag lelkileg, szellemileg egyaránt,...

Ha lakhatást adunk azoknak az embereknek, akiknek nincs hová menniük (börtön után), akkor esélyt adunk nekik, hogy új világkép és önkép alakulhasson ki bennük, s bepótolhatnak ill. újraélhetnek bizonyos elmaradt, kimaradt tanulási/fejlődési fázisokat. (Ez mindenkinél működhet, mert szinte mindenkinek akadnak nehézségei, feldolgozandó élményei/emlékei, amit ezzel a szemlélettel kialakított térben könnyebben feldolgozhat/átdolgozhat).

A család megtanítja a kapcsolódást más emberekhez és a társadalomhoz, ez az elsődleges feladata. A (szelíd) ház (otthon) a mesterséges környezethez való (szelíd) viszonyunkat alakítja, s közben az emberi kapcsolatainkra is hatással van. Ebben a megközelítésben a ház a második családunk, tanítónk, terapeutánk.

A mesterséges környezettel való kapcsolat a szabadultak esetében egészen sajátos. Egyrészt mert a mesterséges, vagyis ember által kreált környezet generálhatja, motiválhatja a bűnelkövetést. Sok esetben vadító hatása van, betörésre, lopásra, erőszakra késztethet, mert vannak akik bőséges javakkal rendelkeznek és vannak, aki hiányt szenvednek és vágyakoznak, s az ember által előállított tárgyak birtoklásának hiánya és azok iránt érzett vágy őrjítően hathat... (Felborul az értékrend)

Másrészt mert a börtön esetében maga az épület a büntetés legfőbb eszköze. Bezárást és korlátozást jelent, a házhoz társított biztonságérzetet megszünteti. A bent lévő individuumok számára nincs biztonság.

A mesterséges környezet (anyag, anyagtalan) talán életünk legjelentősebb befolyásoló tényezője, hathat vadítóan, de szelídítően is. S ezt a tervezői-létrehozói szándék nagy mértékben alakíthatja.

Azért kincsesládikó, mert elképzeltem egy olyan kis házat, ami kompakt, megvan benne minden funkció, ami az önálló élethez szükséges, ki van alakítva az alapvető (állandó) tárgyaink helye, minimális teret metsz ki a közös térből, hogy etikus legyen, de nem "cella", vagy doboz, ennél összetettebb tér, lehetőség van átélni benne a "gyökér eresztést", a stabilitást, a mélyet és magasat, a földközelséget, a talajt (az élet síkját). Asszociációkat indít el, én a megóvás - emlék - titok - játék - gyerekkor képeit látom benne. Egy ládikó, ami(ben) én vagyok, az én terem, az én dolgaim. Egy ládikó, egy nullapont, amiben az új énem rendezkedhet be, ahol biztonság van és bizalom. Szelíd módon megszerzett kincs. Ami felébresztheti a felelősségérzetet és így életre hívhatja az ápolás/gondozás igényét, az épület nem büntetés lesz, hanem megóvó burok.

Egy ládikó, mert manapság az otthonainkat meghatározza a temérdek kütyü, amiket folyamatosan pakolunk ide-oda-föl-le, s a tereinkben legmeghatározóbb (méretű) tárgyaink tároló funkciót látnak el. A házak/lakások lényegében tároló ládák. A kis házakon belül az élettér és a tárolótér közti viszonyt újra szeretném gondolni és egyensúlyba hozni.

A mesék ereje, már bizonyította gyógyító hatását a fogvatartottak életében és jelentőségét a reintegráció sikerében. Ez egy kicsit hasonló megközelítés, csak téri eszközökkel.

gondolkodás kezdete

beépített funkciók + szabad tér